2013. június 30., vasárnap

Kitekintő: Barangolás a tihanyi levendula mezőn

Negyven fok, afrikai hőség és egy régi elhatározás: felkerestem a tihanyi levendulamezőt.

Éveken keresztül vágyakozva néztem a külföldi fotópályázatokra beküldött, végeláthatatlan francia levendulamezőket ábrázoló fotókat. Régóta tervezgettem ezt a kiruccanást és ezúttal semmi sem tántoríthatott el, a Balaton felé vettük az irányt.


Arra azért nem gondoltam, hogy ennyi nehézségbe fogunk ütközni az utunk során. Meglepő módon ugyanis senki sem tudta Tihanyban, hogy az a híres mező, - amiről ebben az időben minden média legalább egy cikket leközölt és már a csapból is ez folyt-, hol is van. Nem tudta a buszvezető, aki minden nap megfordul itt ki tudja milyen rég, nem tudták a helyi lakosok, akik ezen a nem túl nagy településen élnek, úgyhogy kezdtük magunkat egy párhuzamos valóságban érezni, ahol csak mi, pestiek hallottunk erről a titokzatos helyről. Kezdtett fura lenni az ügy, de nem adtuk fel és kitartásunk meghozta az eredményét, végül egy fiatal helyi lány igazított minket útba, köszönet érte.
Fontos tanács következik: soha ne higyjetek senkinek, aki azt állítja, hogy a buszmegállótól 10 percnyire találjátok a levendulást. Szorozzátok ezt be inkább kettővel vagy hárommal, úgy közelebb kerültök a valósághoz.
Utunk egy hosszú és olvadozó, forró betonjárdán keresztül vezetett.


A sivatagi viszonyok ellenére némileg kárpótolt minket az a tény, hogy a járda melletti táj igazán szép, annyira, hogy majdnem feladtam az eredeti tervemet. Nehéz volt nem megállni és nem ezt a tájat fotózni órákon keresztül.



Ha nehezen is, de kitartottunk és a levendula illat előbb érkezett meg, mint maga a látvány. Már messziről hozta felénk a szél, alig vártuk hogy végre meglássuk a nagy lilaságot, az illat forrását.
Ami mint kiderült, nem is olyan nagy, sőt, inkább közepes szántóföld méretűnek és ritkásnak mondanám. Ha nem is olyan végeláthatatlan, mint a francia rokon, azért persze így is gyönyörű volt. Egy kis rész le volt kerítve azok számára, akik szüretelni jöttek, az összes többi terület pedig az enyém és még azé az egy-két fotósé volt, akik szintén a tájképek bűvöletébe kerültek.


Nem volt veszélytelen vállalkozás a fényképezés, mert az összes virágot ellepték a darazsak, csigák és harcias katicákkal is találkoztam.



Ennek ellenére jó volt végre belefeküdni egy valódi illatos levendulamezőbe és megfotózni azt. Ugyanakkor azóta sem tudom eldönteni, hogy mi tetszett jobban, az út közben látott gazos vadvirágos rét vagy a nagy lilaság.




Döntsétek el ti, melyik a szebb és írjátok meg kommentben vagy a facebookon, hogy ti melyiket választottátok volna.
Még egy fontos tanács: szervezzétek úgy, hogy a nap az esti Balaton parton végződjön, a sok gyaloglástól fáradt lábatokat lógassátok a hűvös vízbe és legyen mellettetek egy doboz gyümölcsös sör. Jó időtöltést! :)

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a blog facebook oldalához ITT, ahol még több képet és tartalmat osztok meg. 


2013. június 16., vasárnap

Ybl Miklós egyik legszebb lakóépülete és az elvarázsolt Dlauchy ház lépcsősora

A tél egyik leghidegebb napja volt, amikor az Ybl Egyesület szervezésében egy városnéző sétán vettünk részt, ami mi másról is szólt volna, mint Ybl Miklós építészről, akiért rajongok. 


Már sokszor leírtam itt a blogon, mennyire szeretem azokat meseszerű helyeket, ahová belépve egy kalandregény főhősének érezhetem magam. Ismét sikerült egy ilyet találnom, méghozzá ezúttal egy lakóház képében, aminek szokványos külseje különleges belsőt rejt. Budapest egy egészen elvarázsolt város, csak fel kell fedezni, tegyetek most velem egy virtuális sétát a Dlauchy házban!
Átfagyva, a fényképezőgéphez dermedt ujjakkal és az időjárás miatt megviselt állapotban léptünk be egy teljesen átlagosnak tűnő  házba. Kívülről annyira semmi különös nem volt benne, hogy meg sem fotóztam és mindenfajta elvárás nélkül mentem be a kapun. Amit én elmulasztottam, azt anno az 1800-as években Klösz György fotográfus kolléga nem tette, így az ő régi képével mutatom meg az épület külsejét.


Belépve aztán váratlan látvány fogadott. A titokzatos félhomályban egy döbbenetesen szép és a fantáziát beindító helyszín jelent meg előttünk. Oszlopokat és mély karamell színű ívelt lépcsősort láttunk, aminek aljáról felnézve egy régi, megrongálódott, mélyzöld freskót találtunk.





Ezt a freskót anno nem akárki, hanem maga Lotz Károly festette, de sajnos mára szinte semmilyen minta nem vehető ki rajta, bár maradványai  még daccolnak az idővel.


Mivel szabad szemmel szinte semmi nem vehető ki a freskón, megpróbáltam képszerkeztő programmal addig állítani a kontrasztokat, amíg   ki nem rajzolódnak maximálisan a részletek, ez lett belőle. Sajnos nem sokkal jobb, de az halványan látható, hogy kék ég és valamilyen növény és virágminta lehetett eredetileg felfestve.


Már csak sárkányfigurák hiányoztak volna, hogy teljesen legyen a meglepő összkép, helyette viszont a legfelső szinten találtam nagyon sok szép színes üvegablakot.



Ezt a palotát a zseniális Ybl Miklós egy lakatosmesternek, Dlauchy Károlynak tervezte és 1863-64-ben épült fel. A mester családja Csehországból vándorolt be és már az apja is hírneves lakatosként dolgozott.
A tulajdonos és az építész már korábban is ismerték egymást, mivel Károly több,Ybl átal tervezett épület díszlakatos munkáit is végezte.
A lépcsőház egyik ablakából az udvarra lenézve egy szobrot is észrevettünk. Sajnos az ajtó zárva volt, így nem tudtuk közelebbről megnézni.


Nem nehéz elképzelni, milyen szép lehetett ez az épület újkorában. Ahogy a lakóházak többségére a városban, erre is ráférne egy kiadós felújítás. Az Unger ház mellett, jelenleg ez a kedvenc lakóházam a városban, az egyedisége és a titokzatossága miatt, remélem sikerült átadni a képekkel a hangulatát és tetszett nektek is.

Ha tetszett a bejegyzés, csatlakozz a blog facebook oldalához ITT, ahol még több képet és tartalmat osztok meg. 


A blogon még több gyönyörű Ybl épületet találsz, olvasd el ezeket is!